Kik is vagyunk valójában?

Én is tudom, és te is tudod, hogy mi az, amit elvárnak tőlünk, milyen az, ahogy viselkednünk kell. Ám néha megszólal a belső hang, ami közli, hogy „ez nem te vagy”.

Mennyire fontos a lelkünk? Hajlandók vagyunk vállalni önmagunkat, vagy csak megfelelni akarunk?

Az, hogy mit kell, és mit akarunk valójában, általában két különböző dolog. De meddig vagyunk képesek arra, hogy valódi érzéseinket elnyomva csupán a külvilágnak éljünk? Utáljuk magunkat azért, mert nem vagyunk képesek felvállalni valódi érzéseinket. Mindegy, milyen emberi kapcsolatról van szó, barátságról, munkakapcsolatról vagy szerelemről, akár szexualitásról. A véleményünket egyre többször tartjuk meg magunknak, és nem merünk kiállni önmagunkért.

Ez egy folyamatos kör, a saját farkába harapó kígyó. Nem lehet szabadulni belőle. Ráadásul azt látjuk folyton, hogy a környezetünk milyen boldog, milyen kiegyensúlyozott. A kérdés pedig állandóan ott van bennünk: Hogy csinálják? Én mit rontottam el? Lelki terrorban tartjuk önmagunkat mások elvárásai miatt. De meddig lehet ezt így csinálni? Mikor mondjuk azt, hogy elég? Mikor hagyjuk, hogy az érzések, a valódi érzések kitörjenek belőlünk, és a ’kell’ fogságából a ’lehet’ és a ’szabad’ útjára lépjünk?

Mi lehet a titkuk azoknak, akiket olyan tökéletesnek látunk?

Az elfogadás. Önmaguk 100%-os elfogadása. A külvilág kizárására való képesség és az, hogy képesek néha önmagukat tenni az első helyre. Mindenek előtt ezt kell elsajátítanunk. Az összes probléma, amivel minden nap szembenézünk, az összes démonunk abból fakad, hogy képtelenek vagyunk az elfogadásra. Sem önmagunkat, sem másokat nem úgy értékelünk, ahogy valójában vannak, hanem egy saját kép szerint, ami pedig – valószínűleg – téves.

Bizonytalanságunk pedig egyre nagyobb szeletet kanyarít magának a lelkünkből, és ha nem vigyázunk, felfalja az egészet.

De hogyan lehetünk úrrá ezen? Hiszen évek óta rágjuk magunkat. Már idejét sem tudjuk annak, hogy mikor tettünk valamit csak magunkért. Az élet elhalad mellettünk, nem tudjuk utolérni. Csak sajnálkozunk, és azt kérdezgetjük, mi lett volna ha… Pedig jobb sorsra vagyunk érdemesek, mi is számítunk. De ezt senki nem tudja, hiszen a kisugárzásunk egyre negatívabb, a kedvünk egyre rosszabb, a lelkünk már szinte nem is létezik. Vissza kell hoznunk, hogy az apróságoknak is tudjunk örülni, kis lépéseknek, amelyek a boldogsághoz vezető úton előre visznek.

Az én, az ego nem valami bűnös dolog. Ebből indul ki minden. A saját világunkat mi teremtjük magunknak, csak vannak, akik képesek ezt integrálni a valóságba, és vannak, akik nem. Önmagunk elfogadásával nagy lépést teszünk a boldogság felé, és azért, hogy a világunk beilleszkedjen a valóságba, mégis megmaradjon a lelkünk. Nagyon nehéz feladat, de csak így lehetünk képesek olyan boldogságra, amire áhítozunk.

Sosem hihetjük azt magunkról, hogy nem érünk annyit, mint mások. Soha nem hagyhatjuk, hogy a céljaink és a vágyaink eltűnjenek a szemünk elől. A lélek ugyanis csak akkor lehet szabad, ha mi magunk azzá tesszük. Ezt pedig csak úgy tudjuk megtenni, ha elfogadjuk önmagunkat, merünk azok lenni, akik vagyunk. Anyaként nők, feleségként sportolók, barátként őszinte bírák, gyermekként valódi gyermekek, csábítóként társak, partnerként csábítók, nőként barátok. Ezek mind mi vagyunk.