Karácsonyvárás, avagy mese habbal

Idén is meggyújtottuk az adventi koszorún a gyertyát, immár kettőt is. Valahogy mégsem hasított belém a meghitt várakozás öröme, nem csapott meg az a bizonyos „Éljen, karácsony közeleg!” érzés.

Régebben szerettem a karácsonyt. Apukámmal sétálni indultunk a térdig érő hóban (ő sétált, húzott engem és a húgomat a szánkóval), közben anyukám feldíszítette a karácsonyfát, amiről nekünk fogalmunk sem volt. Amikor hazaértünk, azt hittük, csoda történt, és ez mindig melegséggel töltötte meg a szobát és a szívünket.

Arról persze semmit sem sejtettünk, hogy a szüleink mit rohangáltak karácsony előtt, hogy a sokfogásos vacsora az asztalra kerülhessen, az ajándékok meglegyenek mindenkinek. Anyunak sosem tetszett a karácsonyfa és szidta aput, hogy milyet választott már megint. Mi meg csak néztünk kukán, mert nem értettünk az egészből semmit. Láttuk, hogy kicsit többet vitáznak, esetleg felemelik a hangjukat, de nekünk az egész nagyon jó volt, mert mindenki otthon volt, együtt voltunk.

Mára az én feladatom lett valahogy beilleszkedni a hagyományokba. Nekem kell megcsinálnom a többfogásos vacsorát, gondoskodni az ajándékokról, a férjemnek pedig a fáról. Nem szidom le, általában szépet választ.

De a hangulat, a körülöttünk lévő világ nagyon megváltozott. Az embereket nem a várakozás vezérli, hanem a megfelelési kényszer. Mert a mondatokban ott van az a bizonyos ’kell’. Nem az a fontos már, hogy anya, apa, gyerekek együtt készülnek a karácsonyra, hanem a minél nagyobb és több ajándék, mert a gyereknek nem elég kettő, biztos szüksége lesz a harmadikra is.

Nehéz a lelkem, mert szeretném a gyerekeimnek megadni a karácsony örömét. De valahogy sosem sikerül, mert belekeveredek abba a körforgásba, amiből már az elején ki akarok szállni. Már jóval karácsony előtt rám száll egy depresszív hangulat, amitől január közepéig nem tudok szabadulni. Borzalmas érzés így végighazudni az egészet. Rájöttem, hogy mindenki ezt teszi. Hazudunk magunknak, hogy a gyermekeink boldogok legyenek.

Szóval, én nem várom a karácsonyt. És amikor már novemberben giccsben úsznak a kirakatok, mindig eszembe jutnak az otthoni ünnepek. Azok a pillanatok, amikor anyuval aranyra festettük a diókat és narancshéjat tettünk a fűtőtestre, mert jó az illata. Én is ezt teszem a gyerekeimmel, hogy ők is a szépre emlékezzenek, ha majd felnőttként visszanéznek. De a lelkemben már nem az van, ami akkor volt, amikor még térdig ért a hó, és valahogy hihetőbb volt minden, pedig nem kaptunk száz ajándékot.

Ha most valaki megkérdezné, hogy mit kérek karácsonyra, akkor biztosan azt mondanám, hogy azt, hogy ne kelljen hazudni, hanem az érzések legyenek igaziak. Legyen kicsit csálé a karácsonyfa, és az sem baj, ha odaég a rántott hal vagy kireped a mákos bejgli. Szeretném, ha végre önfeledten nevethetnék karácsonykor, és nem azon gondolkodnék, hogy mikor lesz már vége az egésznek. Jó lenne, ha arról szólna a karácsony, amiről kellene, hogy szóljon. Szeretetről, örömről, összetartozásról, családról. Közhelyekről, amik melegebbé teszik a hétköznapjainkat és bearanyozzák az ünnepünket. Kellenek ezek a lelkünknek, de nem így, ahogy manapság meg kell élnünk ezeket az érzéseket, hanem őszintén.