Karafiáth Orsolya - a kulturális démon

Karafiáth Orsolyával karrierről, könyvekről, pasikról és fekete macskákról beszélgettünk. Orsi azt is elárulta, hogy igazi boltkóros, nem tud leszokni az állandó ruha vásárlásról.

Költő, publicista, író, műfordító, és még sorolhatnánk, mi mindennel foglalkozol. Te kulturális démonnak nevezed magad. Ezen mit értesz pontosan? Melyik terület áll hozzád legközelebb?

A kulturális démon onnan jött, hogy rengetegen kérdezték, hogyan definiálom magam, ha már ennyi félét csinálok. Én pedig ezt a választ adtam. A legjobban egyébként írni szeretek, de voltaképpen bármit csinálok, az az írással áll kapcsolatban. Nem tudok rangsorolni, mindig abban merülök el, ami épp aktuális.

Aközött tudsz különbséget tenni, hogy melyik műfajban írsz szívesebben?

Mivel a versekkel lettem ismert, valószínűleg azt kellene mondanom, hogy a versek a legfontosabbak. Ez néha tényleg így is van, például ha épp egy verseskötetet állítok össze. Most nyakig vagyok egy regényben meg egy gyerekkönyvben, és több hónapja nem is írtam verseket, mert csak ezekkel tudok foglalkozni

Menjünk vissza kicsit az időben a pályád kezdetére! Szerettél az ELTE-re járni? Mit adott neked az egyetem?

Nagyon szerettem, bár én mindig szívesen jártam iskolába, általános iskolába és a gimnáziumba is. Jártam könyvtár-magyar szakra, meg könyvtár-észtre is. Főleg a társaság miatt vonzott, nekünk akkoriban volt egy egyetemi lapunk is, a Sárkányfű, aminek nagyon erős bázisa volt. A legtöbb barátságom az egyetemen alakult ki, rengeteg ismeretségemet itt szereztem. Azt is itt tanultam meg, hogyan kell csapatban dolgozni, közösen létrehozni valamit. Ha nem lett volna az egyetem, most biztos nem foglalkoznék ennyi mindennel.

Az észtet még használod valamire?

Nem, már teljesen kiestem a gyakorlatból, pedig egy időben fordítottam is. Pár éve meghívtak Észtországba egy estet tartani, és nem gondoskodtak tolmácsról, mivel látták, hogy észt szakra jártam. Nagy beégés lett volna, ha nincs ott egy hapsi, aki tudott magyarul is meg észtül is, és az egészet levezényelte. Utána a szerelmével is üldözött egy darabig, de az már más lapra tartozik.

Hogyan indult el a karriered, miután lediplomáztál?

Tulajdonképpen már akkor elindult, amikor még egyetemre jártam, de már elkezdtem publikálni, még az első években. Utána a suli egy picit mellékvágányra is került, mert már akkor ösztöndíjakat kaptam, publikáltam, az írásból éltem. Abba is hagytam az iskolát, mivel nem éreztem annyira fontosnak. Amikor egy munkához kellett a diploma, akkor gyorsan befejeztem a főiskolát és letettem az államvizsgát. De a karrierem már közben szépen alakulgatott, és tulajdonképpen egyfajta életformává és munkává is vált.

Ezek szerint sikerült boldogulnod kapcsolatok nélkül is? Hogyan találtál például könyvkiadót?

Úgy fogalmaznék, hogy nem meglévő kapcsolatokkal dolgoztam, hanem én magam építgettem ki őket. Kapcsolatszerzésre is nagyon jó volt egyébként az egyetem.
Mikor nagyon fiatalon elkezdtem írni, azt hittem, hogy már teljesen oké, amit csinálok, és beküldtem az írásaimat az egyik könyvkiadónak, aki egyébként a mamám ismerőse volt. Most találtam meg a hosszú és komoly válaszlevelét, nagyon furcsa volt visszaolvasni. Azt írta, hogy ezek még nem jó versek, és hogy azért meri leírni a kifogásait, mert bár a korom szerint még gyerek vagyok, de a verseim alapján már nem, és az ő szavai sem egy gyerekhez szólnak. Később ő lett az első könyvem kiadója.

Mennyire fogadod jól a kritikát?

Nekem nagyon sokat segítenek a kritikák, akár személyesek, akár írásban megjelentek, amennyiben nem rosszindulatúak, vagy nem vélek mögöttük személyes ellenszenvet. Van, hogy olyan pontokra világítanak rá, amiket érdemes átgondolni vagy továbbgondolni. Én nagyon szívesen dolgozom kész szövegeken, még akár egy cikket is képes vagyok elküldeni másoknak, hogy nézzék át, korrekt-e, jó-e. Szépirodalmi szövegekre ez hatványozottan igaz. A jó kritika szerintem áldás a szerzőnek, nekem most is megvan az a két-három ember, akinek minden elkészült szépirodalmi szöveget elküldök, hogy véleményt mondjanak róla. Néha nagyon kemény kritikákat kapok, és akkor az a szöveg megy a szemétbe, vagy átírom. De inkább ez, minthogy rossz szövegekkel halmozzam el az olvasóközönséget.

Mit lehet tudni azokról a könyvekről, amiken most dolgozol?

Az egyik, ami nekem jelenleg a legfontosabb, egy regény, pontosabban egy regény trilógia, aminek az első része, a Kicsi Lili már nagyjából készen van. A trilógia minden kötete egy-egy nőről szól, a történetek pedig valamilyen módon összekapcsolódnak. Véletlenül ismerkedtem meg ezekkel a női sorsokkal. Közülük ketten meséltek nekem az életükről, és én tudtam, hogy nekem kellenek a történeteik, ha hajlandóak odaadni alapnak, amit átdolgozhatok. Szerencsére beleegyeztek. A harmadik egy számomra ismeretlen nő volt, aki előtte másfél évig levelekkel bombázott. Azt akarta, hogy találkozzunk, mert szerinte az élete jó regényalap lenne. Végül összejött a találkozó, és mikor elkezdett mesélni, éreztem, hogy ez egy olyan élettörténet, amivel érdemes foglalkozni. A másik könyv, amin dolgozom, egy gyerekkönyv, a Macskadémon története, egy verses mese, felnőtteknek-gyerekeknek egyaránt. Mai élethelyzetbe dolgoztam át egy tibeti mondát, ami a pusztító macskadémonról szól. Csak nálam a macskadémon az emberi gyengeségeket felnagyító személy, egy cuki kismacska képében.

Szereted a macskákat?

Nagyon! Nekem is van, már 11 éves, fekete, és Rigónak hívják. Húgomnak is fekete macskája van, azok a legjobbak. Már az előző verseskönyvemben is volt egy fekete macska versciklus, és a zenekaromnak is az a neve, hogy Fekete Macska. Egyébként szeretnék egy szfinx macskát, már beszéltünk is egy tenyésztővel, de nem ajánlotta, hogy a 11 éves vadmacskám mellé vigyünk egy kis szfinxet. A következő macskám viszont biztosan az lesz.

Hogy állsz a divattal? Mennyire fontos neked a külsőd?

Ilyen tekintetben a normalitáson felül állok, mert állandóan vásárolok. Erről nem tudok leszokni, pedig már voltam miatta pszichiáternél is. Engem valahogy megnyugtat, hogy hatalmas gardróbom van. Hétköznaponként inkább futkosós cuccokban járok, de akkor is figyelmet szentelek a részleteknek: összeválogatom, hogy melyik színt mivel kombinálom, figyelek a rejtett kis kapcsolódásokra, a mintákra, az ékszerekre. Nagy szerencsém van, hogy az ismeretségek révén belecsöppentem a divattervezőkkel való közös munkába. A fellépéseken már nem kell gondolkoznom, hogy mit vegyek fel. Ott van például Németh Anikó és a Manier szalon, a nagyobb gálákra ők öltöztetnek. Neki szoktam is a divatbemutatóit vezetni, meg a fotózásokon a modellje lenni, vagy ahogy ő mondja, a múzsája. Tóth Virággal is szoktunk együtt dolgozni, ő vagány városi cuccokat csinál. Már tervezett szerkókat külön nekem is, még a fellépő macskafejdíszemet is ő készítette. Ők igazi művészek, és imádok velük együtt dolgozni! Ilyenkor az anyagok, formák, színek és minták beleszöknek a szövegbe. De ez fordítva is igaz, hiszen a mi személyiségünk, -a múzsáké- meg a ruhákban köszönnek vissza.

Érdekel, hogy mi számít épp divatosnak?

Természetesen követem a divatot, hiszen női magazinoknak dolgozom, így a divatanyagok ott vannak az orrom előtt. De elsősorban mindig az egyediség érdekelt, és nagyon szeretem a jó anyagokat. Egy ruhánál a jó anyag és a jó szabás a fontos, nem feltétlenül az, hogy divatos legyen. Mostanában szerintem sokkal több jól öltözött embert látni az utcán, mint öt évvel ezelőtt. Sokkal bátrabbak lettek.

Már több mint tíz éve együtt vagytok a pároddal. Mi az, ami fontos neked egy férfiban?

Lehet, hogy kissé felületesen hangzik, de nekem a külső is nagyon fontos, az, hogy fizikailag vonzzon, magas legyen, sötét hajú. Egyébként a humor kulcsfontosságú, hogy sokat lehessen vele nevetni. Lényeges, hogy férfias legyen, bár nehéz körülírni, hogy ez pontosan mit is jelent. Nem azt mondom, hogy támasz legyen, mert nekem nincs szükségem támaszra, de valaki olyan, aki egyenrangú félként mellettem áll, közben pedig tud mellettem úgy létezni, hogy békén hagy. Nem bírom az olyan embereket, akik állandóan igényt tartanak a másik társaságára, az a jó, ha elegendő szabadságot is hagynak. Szerencsére az én barátom pont ilyen. Ő is csinálja szabadon a dolgait meg én is, ugyanakkor mégsem széthúzó a történetünk, nagyon is együtt haladunk.

Ennyi elfoglaltság mellett van időd kikapcsolódni?

Van, de én istenigazából nem tudok kikapcsolni. Az olvasás valamennyire kikapcsol, bár az se teljesen, mert annyira beleélem magam a könyvekbe, hogy az már pszichés tüneteket okoz. Én is ott vagyok a sztoriban. Ha van időm, nagyon szeretek sétálgatni, és persze aludni. Úgy szoktam csinálni, hogy két-három zűrös hónap után mindig egy olyan jöjjön, amikor nem csinálok semmit.

Mit szoktál olvasni?

Az olvasási szokásaim elég érdekesek és változatosak. Az egyik mániám a krimi. Eddig Poirot-ba voltam szerelmes, most meg Perry Masonba. Nagyon szeretem az életrajzokat, a történelmi könyveket, főleg a második világháborúval kapcsolatosakat, meg a romantikus nagyregényeket is. Az újdonságokat is mindig figyelem. A jelenlegi kedvenc szerzőim között biztos ott van Joseph O’Connor és Nick Hornby. Az ízlésvilágom borzasztóan sokszínű, az egészen durva ponyvától kezdve a romantikus történeteken át a nagyon komoly, elmélyülős könyvekig minden jöhet. Az olvasás nekem tényleg olyan, mint a levegővétel.